TILOSBAN

Tegnap egy órán át dumáltunk a Tilos rádióban 3 műsorvezetővel, továbbá 2 és fél kórustársammal a Soharózából (volt köztük egy néma Dó). Belefért sok minden a kórusról, az improvizációról, a meseoperáról, a Kultúrfürdő programsorozatunkról, és a Király-fürdőről. A levezető sörözés közben hallottam, ahogy a három műsorvezető megbeszéli, hogy vasárnap elmennek a Királyba fürdőzni. Yes!!! Plusz 3 fő lelkes fürdőző a Király vendégei közt a projektünknek köszönhetően. Yes!

A műsor letölthető itt:

SPANYOL INKVIZÍCIÓ 

   

UTÓPIA

Legmerészebb álmaiban kult dolog lesz Budapesten meglepetést okozni az utcán. Mire a mostani fiatal generáció megöregszik, már nem a megkeseredett pampogástól lesz hangos a busz, hanem 5 vagány nagypapától, akik ritmusszekciót alkotnak a botjaikkal, és 5/4-ben csattogtatják őket a Take Five ritmusában. A bérházakban minden nyári este levetítik a Mátrixot, elnosztalgiázgatnak az öregek egy pohár bor (vagy két tabletta) mellett. A belváros összes foghíjtelkén brazil módra fociznak, szambáznak, gitározgatnak a helyiek, spontán verseny alakul ki két helyi zenekar között - kizárólag saját számokkal persze, hisz mindenki annyira kreatív lesz addigra már. Az Ifipark rejtélye megoldódik (egy fiatal mecénásnak köszönhetően, aki most még gimnazista), és hangulatos kulturális központtá növi ki magát, ahova szimbolikusan továbbra is csak nyakkendőben lehet bemenni, még a csajoknak is.

Oké, ez biztos nem lesz. De az azért lehet, hogy néhány iskolában, kulturális csoportosulásban sikerül elterjeszteni azt a nézetet, hogy a művészeteket és a körülöttünk lévő világot akkor tudjuk megszeretni, ha saját magunk alkotjuk és formáljuk. Minden elfogadható és minden megváltoztatható.              

KULTÚRUDVAR

Van itt ám még példa a Lakóközösség akció sikerére. Például tudok róla, hogy az ex-trefortosokból összeállt Oriolus kamarakórus két évvel ezelőtt egy Bródy Sándor utcai udvaron tartotta nyári koncertjét. Az élményről és a dús érzelmekről hosszan lehet olvasni a ház blogján(!).

Oriolus koncert egy Bródy Sándor utcai lakóház udvarán

Aztán most nem is olyan rég egy fantasztikus civil kezdeményezés indult, ha jól tudom, a KÉK és az OSA Archívum szervezésében, melynek keretein belül arra ösztönözték az idén 100 éves házak lakóit, hogy nyissák meg kapuikat a látogatók előtt. Barátaim, egyesületi tagjaim - mondanom sem kell - épp egy ilyen házban laknak a Ráday utcában. Hát röppent is a gondolat, szárnyra kapott a fantázia, izzottak a komputeres vezetékek, lett is olyan kulturális hétvége az udvarban, hogy nemulass. 

100 éves házak ünnepe egy Ráday utcai bérházban

A recept: tolj ki egy pianínót a 3. emeleti gangra, kérd föl a szomszéd nénit, hogy játssza el rajta a kedvenc nótáit, vesd be színházi ismeretségeidet és kérj kölcsön néhány századfordulós jelmezt, süttess a barátaiddal ósdi (lehetőleg 100 éves) receptkönyvekből sütit, mellé adj aranyos kis csészékben kávét, kérd föl a kórustársad, hogy énekeljen 1-2 budapesti sanzont, ha már amúgy is olyan jó a hangja, és köss masnikat a korlátra, persze csakis cilinderben. Mindenkinek ajánlom az eseményről szóló fotógyűjteményt. 

A LAKÓKÖZÖSSÉG AKCIÓKNAK van értelme. Egy ilyen nap hetekre feltölti az embert. Olyan fura örömöt ad, amit máshol nem lehet beszerezni. Nézzünk szembe a ténnyel: társas lények vagyunk, gangos házakban élünk többed magunkkal, zsúfolt utcákon járunk százezrekkel körülvéve. Persze lehet menni a pusztába, ha eleged van mindenkiből, vagy lehet lakóközösség akciókat szervezni. Garantáltan majdnem ugyanaz a hatás: gyengéd érzelmek törnek fel benned a szomszédot illetően. Projektem kapcsán szívesen felvenném a kapcsolatot különböző építészeti szervezetekkel, hogy művészeti események megvalósulhassanak lakóházak, lakóutcák területein, természetesen magukat a lakókat is bevonva az esemény szervezésébe.  

Egyébként meg, aki nem látta még az Égigérő fű c. 1979-es magyar filmet, annak megvan a ma esti programja.    

HŰVÖSVÖLGYI MALACFEJ

Ha már belementem helyszíni részletekbe, akkor ezt is meg kell említenem. Az űrből stírölve a magyar tájat, meglepő, malacfejet ábrázoló betonszerkezetet fedeztem fel egy szép napsütéses délelőttön. Ezt itt (zoom-olj rá, ha nem találod):

Jó, ha nagyon őszinte vagyok, az Urbanista blogon olvastam róla először, de annyira nem hittem neki, hogy űrszemüveget ragadtam. Tényleg ott van: a vadászvillák kertjei között egy óriási, félbehagyott templommaradvány (a tervező Molnár Farkas volt). Mondanom sem kell, használaton kívül áll. 

Arról még nem tudok írni, mit tervezek ide, de vannak ötleteim: művészeti alkotóház, egyedi kulturális ifjúsági szállás, művészóvoda, kortárs tánciskola (mondtam már, hogy az idei POSzT-on belezúgtam Angelus Iván szakközepeseinek flashmob előadásába? ha létezik közösségi improvizatív alkotás, akkor ezek a fiatalok azt csinálják), szabadtéri színpad (persze akusztikus, hogy a lakók nyugalmát meg ne zavarja semmi), vagy ez mind egyben.

Na, de arról viszont hosszan tudnék írni, hogy mi valósul meg ebben a szent minutumban éppen ezen a szent helyen a 70 fős Halastó kórus és Göttinger Pál rendező jóvoltából. Kérem szépen, egy igazi angol kortárs meseopera, méghozzá Az elvarázsolt disznó. És nem is akárhogy: látványosan, szellemesen, gyermekien, kedvesen, élvezetesen, együttesen. Mindent a tagok csináltak és csinálnak, a fordítástól kezdve a hangszerjátékon át a díszlet- és bábkészítésig. Azért merészelek ennyire ömlengve írni róla, mert kivételesen kimaradtam a Halastó eme mega-projektjéből, így van rálátásom. 

Az elvarázsolt disznó a Szentföld templomban:
három hercegnő és egy elbizonytalanodott szereplő
Fotó: Drienyovszki Eszter

A helyszín és az előadás is annyira meggyőző, hogy azonnal be is emeltem őket a projektembe. Szeretném, ha a SZENTFÖLD TEMPLOM egy olyan helyszín lenne, amivel a CultSpot projekt kapcsán végre hosszútávon történne valami hasznos. Úgyhogy művészeinkkel és diákjainkkal karöltve elkezdünk izgalmas programokat szervezni ide, amennyiben a főváros és a műemlékvédelem is mellénk áll: önkénteseket hívunk, hogy rakjuk rendbe a területet (takarítás, kertrendezés), helyszínspecifikus alkotásra írunk ki pályázatokat diákok körében, iskolai versenyeket szervezünk, profi színházi és zenei előadásokat, illetve kiállításokat rendezünk. Mindezt azért, hátha egyszer csak jön fehér lóháton egy nagyon gazdag ember, és azt mondja: Ám legyen! Befektetek. És lőn közhasznúság és kultúra a Szentföld templomban. Mire a műemlékvédelem és a főváros közös mosollyal felsikolt: Ámen!                   

Addig pedig gyertek el a meseoperára. Még van belőle 6 előadás.

KULTÚRFÜRDŐ A LA HALASTÓ

A Kultúrfürdő egy négy éve tartó nyári programsorozat, amit a HEKK-kel szervezünk. A HEKK az egy közhasznú kulturális egyesület, ami a Halastó kórusból jött létre. 

Esküszöm, eleinte nem direkt csináltuk. Egy barokk operának kerestünk helyszínt, és egyik tagunk (ilyen jóképű fickó, időnként disznó - a szerk.) fellibbentette a fátylat egy romos ál-törökfürdőről, ami épp használaton kívül állt már évtizedek óta. Hogyhogy nem, megkaptuk rá az engedélyt. Megtartottuk benne az operát (Cupido és a Halál, mondanom sem kell, óriási siker), mi meg belezúgtunk a helybe (vagány hangulat, kórusbarát akusztika), és valahogy így véletlenül tartottunk benne egy másfél-hónapos kulturális programsorozatot. Ez azóta hagyomány. Csakhogy a rendezvény szép lassan elkezdett kifelé csordogálni a törökfürdőből, hullámai egyéb 2. kerületi izgalmas helyszínek lábait nyaldossa épp. Mint amilyen a Király-fürdő.

Mit akarok ezzel mondani. A Frankel Leó úti ál-törökfürdőnek árva sorsa van. Az 50-es évek óta nem használják fürdőként, környezetét elhanyagolták, a háttérben folyamatos politikai és gazdasági viták zajlanak, miközben a terület alatt és mögött csodálatos barlangok húzódnak, amiről az átlag budapesti lakos nem is tud. Az épület állaga egyre romlik, vakolata omladozik, fák nőttek a repedésekbe, betonkupoláját "védi" a műemlékvédelem. Az épület mellett fekvő kis tavirózsás tavacska koszos, törött üvegfal mögött árválkodik, rálátni a Lukács napozóteraszáról, semmi több. 

A Frankel Leó úti ál-törökfürdő betonkupolája

A Király-fürdő egy több évszázados, igazi török emlékmű. Szintén borzasztóan elárvultan búslakodik a Fő utcában egy gyönyörű park lombjai alatt. A fürdővendégek száma jelen pillanatban nem éri el azt a szintet, hogy a fürdő el tudja tartani magát, ha ez így folytatódik, a fürdőt kénytelenek lesznek bezárni, ami röhejes. Mert ez egy kincs - mind történelmileg, mind építészetileg, de használatilag is. Mi a kórustagokkal például rendszeresen járunk a finom forró vízbe ücsörögni telente, és imádjuk.      

A Király-fürdő belső kertje

Na, ezzel még nem mondtam semmit. Mit is akarok tehát mondani. Annyit biztos, hogy ezzel a két épülettel kapcsolatban a Kultúrfürdő programsorozatunk mentén két dolog történik: 

1. Egy építészhallgató egyesületi tagunk a fejébe vette, hogy szakdolgozatát az ál-törökfürdő épületéről és területéről fogja írni. Hónapok óta azon dolgozik, hogy felkutassa a szükséges dokumentációkat, beszéljen a kompetens emberekkel, és megfogalmazzon egy olyan tervet, amely mindenki számára elfogadhatóan rendezné a területet: a búvárok, a barlangászok, a fürdőigazgatóság, a környék lakói, de talán még a mi kulturális közösségünk is boldog lehetne, ha a terv megvalósulna. Hát legyen. Valósítsuk meg, bármilyen eszement, lehetetlen tervnek tűnik is ez.

2. Az idei Kultúrfürdőt a Király-fürdő belső kertjében, pihenőjében és medencéjében tervezzük megtartani. Ezzel egy olyan konstrukció jön létre köztünk és a fürdőigazgatóság között, amelynek eredményeképpen megsokszorozódik a fürdővendégek száma a nyáron (amikor fürdőkoncerteket tartunk), illetve megismertetjük az épületet és a fürdőzési lehetőséget rengeteg olyan emberrel, akik eddig nem is tudták, hogy van itt a Fő utcában egy törökfürdő. Egyszóval: visszük a hírét, hozzuk a közönséget, és így talán megmenekül a fürdő a bezárástól.

Projektem célja folytatni azt az utat - színészekkel, zenészekkel, táncosokkal, képzőművészekkel karöltve -, amelyen a Kultúrfürdővel már elindultunk. Árva sorsú épületeknek, területeknek segíteni a saját lehetőségeink szerint, az építészet történelmi múltját megóvni a saját tudásunk felajánlásával. A művészetek és a civil közösségek erejének összefogása a pusztulás ellen. Lásd fenti példa, ami ugyan még nem siker, de egy jó irány.        

  

GERILLA KÖRNYEZETSZELIDÍTÉS

Ezt most egy általánosabb fejezet lesz.

Bár alapjában véve optimista ember vagyok, a közigazgatásba fektetett bizalmam már nem a régi. Ha a hivatalokban csupa nyitott, kreatív, lelkes, huncut lélek ülne, akkor még látnék esélyt, de az ilyen típus nem túl gyakori arrafelé. Anyagi támogatás sem hull alája oly könnyedén a magasból, pláne nem, ha művészetről van szó. Amit nem is bánok, mert így legalább nem kell megfelelni senkinek.

Az alulról jövő kezdeményezéseket támogatom. Magamban bízom és a környezetemben. Azokban, akikkel közös gondolkodással és erővel jutunk el valahová. A közösségekben bízom.

Ha nagyon filozofikus akarok lenni, az élet szerintem nem arról kéne, hogy szóljon, hogy tanuljunk, dolgozzunk és pénzt keressünk. Leegyszerűsítve a gondolataimat, felvállalva minden közhelyet: az élet az élvezetről, az örömökről, a biológiai értelemben vett szaporodásról (jó, hívhatjuk családalapításnak, de akkor is az a lényeg, amit először leírtam), a boldogságról kéne, hogy szóljon. És most mindenkinek, aki félreértett, és az erkölcstelenség netovábbjával azonosítja elméletemet, mondanám, hogy ebben benne van a múlt értékeivel való azonosulás, a szabadság érzete, a gyermeki (de nem csak gyermekkori) megtapasztalás öröme, az alkotás, az önkeresés útvesztője kisebb-nagyobb sikereivel együtt, a természet felfedezése, a kaland. Ti is tudnátok folytatni.

Igenis azt gondolom, hogy az iskolában az ÉLETÖRÖMÖT kéne tanítani. Nem azt, hogy hogyan üljünk tizenéves kis vizslákként egyenes háttal a padban, sőt még a tárgyi tudás is háttérbe kéne, hogy szoruljon. Hanem azt, hogy miért és hogyan érdemes felfedezni azt a sok mindent, ami van és ami volt. És megalkotni azt, ami még nincs. Értékelni azt, ami jó, és MEGVÁLTOZTATNI AZT, AMI NEM JÓ. Projektem célja, hogy a lehető legtöbb tanárhoz (főleg osztályfőnökökhöz) eljussak, aki kicsit is nyitott erre a fajta gondolkodásra. Olyan pályázatokat szeretnék indítani, ahol iskolák és osztályok a várost és a vidéket járják, hogy saját maguk keressék a kalandot, a feladatot. Egészen apró ötletekkel már tarolni lehet. Csak végig kell gondolni, kinek mi hiányzik személyesen a környezetéből  a boldogsághoz. Így olyan ötletek is előtörhetnek, amik nem csak az én személyes ügyeim.

Én pl. szeretnék a földön ülni a barátaimmal szép belvárosi tereinket, mint ahogy Amszterdamban ücsörögnek a fiatalok a tereken. De jó lenne, ha ülőpárnákat helyeznénk el 1-2 városi tér sarkában, és arra buzdítanánk a járókelőket, hogy pihenjenek meg kicsit a téren. Nem kell fogyasztani, nem kell pénzt költeni, csak leülni a barátokkal és körbenézni, milyen szép ez a város. Otthon érezni magunkat az utcán is.

Meg szeretném, ha a foghíjtelkek legalább ideiglenesen megszépülnének. Milyen jó lenne, ha az iskola által összegyűjtött szelektív hulladék fém darabjaiból egy kisebb alkotócsoport hatalmas szobrot vagy installációt készítene egy ilyen telekre. Vagy ideiglenes petanque-pályát létesítenénk, amihez csak néhány zsák apró kavics kell csupán. A helyi gyerekek és öregek francia módra odajárhatnának játszani.

Petanque - hagyományos francia ügyességi játék

Azt is szeretném, ha kalandos játékba invitálnának, aminek során felfedezhetek eldugott kerteket, szobrokat, épületdíszeket a városban, és megtudhatok titkos információkat. Milyen jó lenne, ha a diákok élő társasjátékokat hoznának létre, mondjuk 1-1 kerületre lebontva, amit saját maguk készítenek elő, felkutatva az eldugott kincseket, információkat. Ezeket mintegy városi programokként meghirdetnénk mindenfelé, hogy bárki eljöhessen és részt vegyen a játékban.

Ilyen városban szeretnék élni. Ilyen emberekkel körülvéve. Szerintem még van remény.

                          

BAROKK MAJORKODÁS - MAJOR BAROKKOLÁS

Egy véletlen biciklikirándulás alkalmával találtunk rá Akli majorra, ami tényleg egy barokk major a Bakonyban.  Egy fiatal házaspár vásárolta meg néhány évvel ezelőtt, azzal az elvetemült szándékkal, hogy megmentik a pusztulástól. Pusztul, mert már nem tartozik hozzá csillió-millió hektárnyi föld és tehéncsorda, a ciszterci apát is levette róla kezét, a hatóságok pedig olyannyira nem engedélyeznek semmit, hogy tavaly télen a beázások miatt az utolsó(előtti) megmaradt freskó is lehullott a plafonról. És pusztul persze, mert pénz egy szál se.

Útban a barokk Akli major felé

Az elmesélt tapasztalatok alapján a következőket szűrtem le (nagy szomorúan):

- A magyar gyerekek zöme nem tanulja meg értékelni a műemlékeket. Műemlékvédelemről egyáltalán nincs szó a tanítás során, azt sem tudják, mi fán terem. Pedig milyen szép lenne egy új generáció, aki oda tud figyel  a környezetére, a saját történelmére, az építészetre. Hogy Nyugat-Európához hasonlóan ne kihaljanak ezek a gyönyörű épületek, hanem új (méghozzá funkcionális és nem csak muzeális) életet kapjanak.

- Mindehhez milyen szép lenne, ha a magyar Műemlékvédelemnek is az lenne a célja, hogy megvédje a műemlékeket. Picinyke érdeklődés kéne csupán, együttműködési és segítő szándék, és minimális kontrollált flexibilitás. Saját meglátásom szerint két lehetőség van per pillanat: 1. milliárdokból felújítod PONT úgy az épületet, ahogy az volt (nulla modernizációval), és múzeumot nyitsz benne; 2. ha nincsenek milliárdjaid, akkor mehetsz a francba, az épület meg a porba.
  

- A magyar szülőknek eszükbe sem jut építőtáborba küldeni gyermekeiket. Vagy ha igen, akkor elvárják, hogy a gyerek fizetést kapjon, hiszen DOLGOZNI megy. Ezzel szemben minden évben 6-8 középiskolás csoport érkezik a majorba Belgiumból, akik azért jönnek, hogy 6 napon át gondozzák a majort: ellátják az állatokat, rendbe rakják a kertet, megtoldozzák-megfoldozzák a roskadozó épületeket. És ezért még ők fizetnek a szállásért és az ellátásért. Cserébe a major tulajdonosai profi vezetőket bérel, akik irányítják a fiatalokat a munkában, esténként pedig közösségi játékokat játszanak. Én személy szerint nem tudnám végigsorolni azt a temérdek előnyt, ami egy ilyen táborral jár. De a magyar szülőknek nem kell az ilyen. Az ő gyereke menjen a Balatonra lángos- és hamburger-táborba. 

- Nincs pénz. Senkinek. Semmire. A különböző aquaparkok, plázák nyilván maguktól emelkednek ki a földből, ami jogos is a természettől. Hiszen minden valamirevaló közgazdász megmondaná, hogy ezekre sokkal nagyobb szükség van, mint egy felújított barokk majorra a Bakonyban. Nem fogok vitatkozni. Csak fogom magam, és meghívom Stinget, hogy adja le a lantos Dowland koncertjét (Songs from the Labyrinth) jótékonysági céllal a major pajtájában. És most azt hiszitek, viccelek.

Mindebből tehát következik, hogy projektem egyik fontos állomása, hogy olyan vidéki helyszíneket, mint amilyen Akli major, támogassuk a magunk módján. Amennyire a tulajdonosok engedik, a helyhez passzoló, jótékonysági kulturális eseményeket szerveznénk, nyáron akár egész fesztiválokat. Összművészeti és műemlékvédelmi gyerektáborokat vinnénk oda (TÓCSA gyereknyaraltatásunk idén például már Akliban lesz), hogy a gyerekeket megismertessük a helyben található értékekkel (történelem, építészet, a vidéki gazdasági létforma, a közös munka). A helyieket arra inspirálnánk, hogy bővítsék a helyszíni lehetőségeket: Akli major tulajdonosai például épp most vágtak bele egy szombatonkénti BIOPIAC szervezésébe, ahol a helybéliek árulhatják saját termékeiket. Ezen árva helyszínek megmentésére én per pillanat nem látok más esélyt, mint ez a fajta közös erővel történő odafigyelés.         

Íme egy irigylésre méltó példa külföldről: SNAPE MALTINGS Angliában.

ÉPÜLETMENTÉS

Bizonyos épületek néha olyanok, mint a bálnák, akik partra vetik magukat, megfeneklenek, úgy kell őket emberi erővel újra vízbe tenni. Hogy miért csinálják ezt a bálnák, én nem értem, mint ahogy azt sem, hogy miért tátong lelassult légzéssel az Ifipark két tornya és lépcsősora a Duna-parton, miközben apám s anyám idejében ez volt a legmenőbb hely, ahova kizárólag nyakkendőben lehetett bemenni. (Ezért aztán aki a társaságból már bement, az kiadta a rácson át a többieknek a nyakkendőjét. A szerk. apukája) Az is végtelenül furcsa, hogy amikor a pesti oldalról egy amolyan elnagyzolt, büszke mozdulattal átmutatok a budai oldalra, mit látok? Egy óriási cinikus betonvigyort gusztustalanul rácsöpögni a Rózsadomb zöldbe borult gerincére, ami alatt szerényen megbújik a romjaiba szakadt Frankel Leó úti ál-törökfürdő kibelezett, kupolás épülete, és a Malomtó vadregényes tava. Betört üveg- és alukerítés megett.

A Frankel Leó úti ál-törökfürdő épületromja a Malomtó mellett

Természetesen nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy minden bálnát visszatoljak a mélyvízbe. Ám egyrészt időről időre történnek csodák, másrészt erre van a civil tömeg. Az épületmentés címszó alatt olyan esetekre szeretném itt a blogon felhívni a figyelmet, ahol eddigi munkáink során történt már (ha pindurka is, de) előrelépés, továbbá szeretnék néhány külföldi példát felmutatni arra, hogy lehet másképp is gondolkodni. Másképp, mint ahogy itt-ott, így vagy úgy, de lényegében totálisan elcseszve gondolkodnak (vagy épp nem gondolkodnak) egyesek. Ergo: szembeúszás a bürokrácia-, a politika- és az érdektelenség-árral.

Projektemhez tartozik az, hogy a süllyedni készülő „hajók” köré/belé/elé kulturális programokat szervezzünk. Ennek két célja van. Egyrészt a korábban remekül felvezetett helyszínspecifikus alkotásra való ösztönzés, másrészt a tömegek odavonzása egy olyan épülethez vagy területhez, aminek érdekében már ideje lenne tenni valamit. 

Későbbi részletezéseimben talán jobban érthetővé válik, hogy miként is képzelem ezt. Addig is buzdítanék mindenkit, hogy bátran tegye fel kérdéseit, ha van, illetve nyugodtan szóljon hozzá az egyes témákhoz. Minden párbeszédet nagyon szívesen veszek.

KREATÍV ALKOTÁS FIATALOKKAL

Szubjektív leszek. Szerintem per pillanat egy út van a meredeken lefelé ívelő művészeti oktatás megmentésére: magunkévá tenni. És ezzel nem mondok mást, mint amit mindannyiunk szeretett Kodály Zoltánja mondott, miszerint a zene mindenkié. A kijelentést magát nem is vitatnám, csak hát az a kérdés, hogy milyen eszközzel érjük ezt el. Azt senki ne mondja nekem, hogy heti 1 ének órával belopózunk a drum&bass-lelkű gyerekek szívébe és meggyőzzük őket, hogy hej hó, hej hó, szolmizálni jó.

Rövid tanári pályafutásom, de leginkább évek óta tartó gimnáziumi karnagyi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a diákokra nem ráhúzni kell az értékeket, hanem hagyni kell őket, hogy felfedezzék azokat maguknak. Olyan témákkal foglalkozzanak - és most már beszélhetünk bármilyen művészetről, nem csak a zenéről -, ami érinti őket és a mindennapjaikat. Ők fogalmazzák meg az ügyeket, ők kutassák fel, ők nézzenek körbe a városban, az országban, a világban. És végül ők helyezzék ezt művészeti kontextusba, a saját eszközeikkel.  

Persze ez a mai, frontális és szinte kizárólag tárgyi tudást igénylő iskolai rendszerben nem egyszerű feladat, maguk a gyerekek is megrettenek elsőre egy ilyen feladattól, atomjaikra hullanak az első percben. Aztán mégis. Valahogy összeáll és elkezd élni. Megszületik egy előadás, ami már színtisztán az övéké. Teljes hittel vallom, hogy MINDENKI képes az alkotásra, a kérdés csak az, hogy hány pszichés falat és félelmet kell lebontani azért, hogy szabadon szárnyaljon a képzeletük.

A helyszínspecifikus előadás előkészítése azért megfelelő eszköz erre, mert ad egy keretet, amit szabadon meg lehet tölteni. Már eleve a helyszínkeresés megkíván egyfajta nyitottságot, figyelmet és fantáziaerőt. Hogyan látok bele egy lepusztult templombelsőbe egy meseoperát? Hogyan tudom a város hátrányait az előnyére fordítani? Milyen szemmel járom az utakat a hétköznapokon? Majd az, hogy mitől válik az előadásom helyszínspecifikussá - saját forgatókönyvet találok ki a hely szellemétől megidézve, létező drámát koreografálok a helyszín köré, a hely adottságait használom díszletnek, látványnak, kiállítási tárgyam témájának, helytörténeti adatokból gyúrok operát -, ez már mind a diákok szellemi szabadságán múlik.  

A fő cél tehát diákok és felnőttek, profik és amatőrök inspirálása helyszínspecifikus, önálló, kreatív művészi alkotások létrehozására. Ehhez persze kellenek kitartó és kreatív tanárok, művészek, segítők, akik hátulról terelgetik a népet, megadják a szükséges technikai tudást, bátorítják a kisebbeket. Projektem egyik célja, hogy ILYEN KOLLÉGÁKAT FELKUTASSAK az országban és megosszam velük eddigi tapasztalatainkat ez ügyben. Azok a megfelelő emberek erre, akik az én módszeremet a saját személyiségükre és iskolai közegükre tudják formálni. Csak ekkor válhat őszintén az övéké a játék.

Íme egy példa a saját bohóckodásomból:

A Trefort gimnázium 70 fős kórusával egy Torockón vásárolt könyvben talált farsangi szokást elevenítettünk meg zenés színházi eszközökkel (Torockói Farsang címmel). Az egyszerű forgatókönyvet a diákokkal közösen dolgoztuk fel: létező dalokat írtunk át, a vagány fiúcsapat betyár rap-et írt (gondosan utánanéztek az összes létező bakonyi betyárnak), a csinos kiscsajok - vénasszonyok szerepében - vérlázítóan humoros csujjogató szövegeket gyártottak, kis csapatokban koreográfiákat találtak ki az egyes részekhez, ritmusimprovizációt gyártottak rövid elemekből, és zenekar alakult a hangszeresekből. A lényeg: az övéké volt. Nem megmondták nekik, hogy mit csináljanak, hanem ők csinálták. Az átlag magyar gyerekkarok arckifejezéséhez képest ezek a gyerekek sugároztak éneklés közben (fotók), pedig belátom, kamaszosan sete-sután közlekednek még a színpadon, és néha hamisan is énekelnek. De ne feledjük: a zene mindenkié. Csinálni kell. Most az a tervünk, hogy elvisszük az előadást Torockóra. Drukkoljatok.

A Torockói farsang című előadás a Très Fort-os diákok előadásában

LAKÓKÖZÖSSÉG AKCIÓ

ÁTHALLÁS

Ülsz egy szobában, átszűrődik a szomszéd TV-je. Áthallgatsz. A másik oldalon baba sír. Áthallgatsz. A szemközti kollégiumban zsoltárokat gyakorolnak. Áthallgatsz. Berakod a Rage against the machine-t. Áthallgatnak. 

Ülünk a kóruspróbán, csend van. Át kéne hallani. Nincs előttünk kotta, fülünkben zsong a világ. Át kéne hallani. Valami furcsa, göröngyös ösvényt keresünk a társadalom másik szegletében. Át kéne hallani. Mondani akarunk valamit. De előbb kurvára át kéne hallani.

Ilyen alter gondolatokkal vágtam neki a Zeneakadémiától való elszakadásnak néhány éve, amikor rájöttem, hogy (alkotóként) nem a hoch-kultúra érdekel, hanem a közösségformálás. A fenti szöveg az akkor alakuló új kísérleti kórusomnak (Soharóza) lehetett volna a mottója. Végül nem ez lett, vagy akár ez IS lett, de nem itt a lényeg, hanem hogy belecsaptunk a lecsóba. Épp akkor vásároltam új lakást, aminek a 100 éves romjait kellett újjászülni, gondoltuk hát: itt az új pecó, itt az új kar, adjunk a lakóknak házi koncertet, hátha úgy kevésbé szólnak be az ütvefúró hangjára reggel 7-kor.

Megcsináltuk. Akit érdekelnek a részletek, ITT elolvashatja rövidke, érzelgős hangvételű beszámolómat róla.

Az eredmény frenetikus. Ami a magyar társadalom esetében azt jelenti, hogy szóba álltunk egymással, és ha csak néhány órára is, de odafigyeltünk a másikra. A lakók és az idegen kar. Arról már nem is szólok, hogy - talán ennek hatására - most, két évvel később, micsoda meglepetéssel készül a lakóközösség imádott gondnok nénink 90. születésnapjára (és hopp, ezt már nem én kezdeményeztem). Nem részletezem, félek, hogy ő is szemmel követi a Főállású Angyal facebook oldalát, csak elrontanám a meglepetést. De aki kíváncsi, kutasson az én személyes facebook profilomban, ott lesz a titok.

A projekt részben tehát a következő: LAKÓKÖZÖSSÉG AKCIÓSOROZATOT indítani a városban többfelé. Lehet bérházban, lehet egy egész utcában. A módszer pedig egyszerű: a művészi csoportokat, iskolákat, osztályokat arra buzdítjuk, induljanak ki saját környezetükből. Kezdjék az emberszelídítést a szomszéddal.