GERILLA KÖRNYEZETSZELIDÍTÉS

Ezt most egy általánosabb fejezet lesz.

Bár alapjában véve optimista ember vagyok, a közigazgatásba fektetett bizalmam már nem a régi. Ha a hivatalokban csupa nyitott, kreatív, lelkes, huncut lélek ülne, akkor még látnék esélyt, de az ilyen típus nem túl gyakori arrafelé. Anyagi támogatás sem hull alája oly könnyedén a magasból, pláne nem, ha művészetről van szó. Amit nem is bánok, mert így legalább nem kell megfelelni senkinek.

Az alulról jövő kezdeményezéseket támogatom. Magamban bízom és a környezetemben. Azokban, akikkel közös gondolkodással és erővel jutunk el valahová. A közösségekben bízom.

Ha nagyon filozofikus akarok lenni, az élet szerintem nem arról kéne, hogy szóljon, hogy tanuljunk, dolgozzunk és pénzt keressünk. Leegyszerűsítve a gondolataimat, felvállalva minden közhelyet: az élet az élvezetről, az örömökről, a biológiai értelemben vett szaporodásról (jó, hívhatjuk családalapításnak, de akkor is az a lényeg, amit először leírtam), a boldogságról kéne, hogy szóljon. És most mindenkinek, aki félreértett, és az erkölcstelenség netovábbjával azonosítja elméletemet, mondanám, hogy ebben benne van a múlt értékeivel való azonosulás, a szabadság érzete, a gyermeki (de nem csak gyermekkori) megtapasztalás öröme, az alkotás, az önkeresés útvesztője kisebb-nagyobb sikereivel együtt, a természet felfedezése, a kaland. Ti is tudnátok folytatni.

Igenis azt gondolom, hogy az iskolában az ÉLETÖRÖMÖT kéne tanítani. Nem azt, hogy hogyan üljünk tizenéves kis vizslákként egyenes háttal a padban, sőt még a tárgyi tudás is háttérbe kéne, hogy szoruljon. Hanem azt, hogy miért és hogyan érdemes felfedezni azt a sok mindent, ami van és ami volt. És megalkotni azt, ami még nincs. Értékelni azt, ami jó, és MEGVÁLTOZTATNI AZT, AMI NEM JÓ. Projektem célja, hogy a lehető legtöbb tanárhoz (főleg osztályfőnökökhöz) eljussak, aki kicsit is nyitott erre a fajta gondolkodásra. Olyan pályázatokat szeretnék indítani, ahol iskolák és osztályok a várost és a vidéket járják, hogy saját maguk keressék a kalandot, a feladatot. Egészen apró ötletekkel már tarolni lehet. Csak végig kell gondolni, kinek mi hiányzik személyesen a környezetéből  a boldogsághoz. Így olyan ötletek is előtörhetnek, amik nem csak az én személyes ügyeim.

Én pl. szeretnék a földön ülni a barátaimmal szép belvárosi tereinket, mint ahogy Amszterdamban ücsörögnek a fiatalok a tereken. De jó lenne, ha ülőpárnákat helyeznénk el 1-2 városi tér sarkában, és arra buzdítanánk a járókelőket, hogy pihenjenek meg kicsit a téren. Nem kell fogyasztani, nem kell pénzt költeni, csak leülni a barátokkal és körbenézni, milyen szép ez a város. Otthon érezni magunkat az utcán is.

Meg szeretném, ha a foghíjtelkek legalább ideiglenesen megszépülnének. Milyen jó lenne, ha az iskola által összegyűjtött szelektív hulladék fém darabjaiból egy kisebb alkotócsoport hatalmas szobrot vagy installációt készítene egy ilyen telekre. Vagy ideiglenes petanque-pályát létesítenénk, amihez csak néhány zsák apró kavics kell csupán. A helyi gyerekek és öregek francia módra odajárhatnának játszani.

Petanque - hagyományos francia ügyességi játék

Azt is szeretném, ha kalandos játékba invitálnának, aminek során felfedezhetek eldugott kerteket, szobrokat, épületdíszeket a városban, és megtudhatok titkos információkat. Milyen jó lenne, ha a diákok élő társasjátékokat hoznának létre, mondjuk 1-1 kerületre lebontva, amit saját maguk készítenek elő, felkutatva az eldugott kincseket, információkat. Ezeket mintegy városi programokként meghirdetnénk mindenfelé, hogy bárki eljöhessen és részt vegyen a játékban.

Ilyen városban szeretnék élni. Ilyen emberekkel körülvéve. Szerintem még van remény.

                          

KREATÍV ALKOTÁS FIATALOKKAL

Szubjektív leszek. Szerintem per pillanat egy út van a meredeken lefelé ívelő művészeti oktatás megmentésére: magunkévá tenni. És ezzel nem mondok mást, mint amit mindannyiunk szeretett Kodály Zoltánja mondott, miszerint a zene mindenkié. A kijelentést magát nem is vitatnám, csak hát az a kérdés, hogy milyen eszközzel érjük ezt el. Azt senki ne mondja nekem, hogy heti 1 ének órával belopózunk a drum&bass-lelkű gyerekek szívébe és meggyőzzük őket, hogy hej hó, hej hó, szolmizálni jó.

Rövid tanári pályafutásom, de leginkább évek óta tartó gimnáziumi karnagyi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a diákokra nem ráhúzni kell az értékeket, hanem hagyni kell őket, hogy felfedezzék azokat maguknak. Olyan témákkal foglalkozzanak - és most már beszélhetünk bármilyen művészetről, nem csak a zenéről -, ami érinti őket és a mindennapjaikat. Ők fogalmazzák meg az ügyeket, ők kutassák fel, ők nézzenek körbe a városban, az országban, a világban. És végül ők helyezzék ezt művészeti kontextusba, a saját eszközeikkel.  

Persze ez a mai, frontális és szinte kizárólag tárgyi tudást igénylő iskolai rendszerben nem egyszerű feladat, maguk a gyerekek is megrettenek elsőre egy ilyen feladattól, atomjaikra hullanak az első percben. Aztán mégis. Valahogy összeáll és elkezd élni. Megszületik egy előadás, ami már színtisztán az övéké. Teljes hittel vallom, hogy MINDENKI képes az alkotásra, a kérdés csak az, hogy hány pszichés falat és félelmet kell lebontani azért, hogy szabadon szárnyaljon a képzeletük.

A helyszínspecifikus előadás előkészítése azért megfelelő eszköz erre, mert ad egy keretet, amit szabadon meg lehet tölteni. Már eleve a helyszínkeresés megkíván egyfajta nyitottságot, figyelmet és fantáziaerőt. Hogyan látok bele egy lepusztult templombelsőbe egy meseoperát? Hogyan tudom a város hátrányait az előnyére fordítani? Milyen szemmel járom az utakat a hétköznapokon? Majd az, hogy mitől válik az előadásom helyszínspecifikussá - saját forgatókönyvet találok ki a hely szellemétől megidézve, létező drámát koreografálok a helyszín köré, a hely adottságait használom díszletnek, látványnak, kiállítási tárgyam témájának, helytörténeti adatokból gyúrok operát -, ez már mind a diákok szellemi szabadságán múlik.  

A fő cél tehát diákok és felnőttek, profik és amatőrök inspirálása helyszínspecifikus, önálló, kreatív művészi alkotások létrehozására. Ehhez persze kellenek kitartó és kreatív tanárok, művészek, segítők, akik hátulról terelgetik a népet, megadják a szükséges technikai tudást, bátorítják a kisebbeket. Projektem egyik célja, hogy ILYEN KOLLÉGÁKAT FELKUTASSAK az országban és megosszam velük eddigi tapasztalatainkat ez ügyben. Azok a megfelelő emberek erre, akik az én módszeremet a saját személyiségükre és iskolai közegükre tudják formálni. Csak ekkor válhat őszintén az övéké a játék.

Íme egy példa a saját bohóckodásomból:

A Trefort gimnázium 70 fős kórusával egy Torockón vásárolt könyvben talált farsangi szokást elevenítettünk meg zenés színházi eszközökkel (Torockói Farsang címmel). Az egyszerű forgatókönyvet a diákokkal közösen dolgoztuk fel: létező dalokat írtunk át, a vagány fiúcsapat betyár rap-et írt (gondosan utánanéztek az összes létező bakonyi betyárnak), a csinos kiscsajok - vénasszonyok szerepében - vérlázítóan humoros csujjogató szövegeket gyártottak, kis csapatokban koreográfiákat találtak ki az egyes részekhez, ritmusimprovizációt gyártottak rövid elemekből, és zenekar alakult a hangszeresekből. A lényeg: az övéké volt. Nem megmondták nekik, hogy mit csináljanak, hanem ők csinálták. Az átlag magyar gyerekkarok arckifejezéséhez képest ezek a gyerekek sugároztak éneklés közben (fotók), pedig belátom, kamaszosan sete-sután közlekednek még a színpadon, és néha hamisan is énekelnek. De ne feledjük: a zene mindenkié. Csinálni kell. Most az a tervünk, hogy elvisszük az előadást Torockóra. Drukkoljatok.

A Torockói farsang című előadás a Très Fort-os diákok előadásában