2011. június 22., szerda

KREATÍV ALKOTÁS FIATALOKKAL

Szubjektív leszek. Szerintem per pillanat egy út van a meredeken lefelé ívelő művészeti oktatás megmentésére: magunkévá tenni. És ezzel nem mondok mást, mint amit mindannyiunk szeretett Kodály Zoltánja mondott, miszerint a zene mindenkié. A kijelentést magát nem is vitatnám, csak hát az a kérdés, hogy milyen eszközzel érjük ezt el. Azt senki ne mondja nekem, hogy heti 1 ének órával belopózunk a drum&bass-lelkű gyerekek szívébe és meggyőzzük őket, hogy hej hó, hej hó, szolmizálni jó.

Rövid tanári pályafutásom, de leginkább évek óta tartó gimnáziumi karnagyi tapasztalataim azt mondatják velem, hogy a diákokra nem ráhúzni kell az értékeket, hanem hagyni kell őket, hogy felfedezzék azokat maguknak. Olyan témákkal foglalkozzanak - és most már beszélhetünk bármilyen művészetről, nem csak a zenéről -, ami érinti őket és a mindennapjaikat. Ők fogalmazzák meg az ügyeket, ők kutassák fel, ők nézzenek körbe a városban, az országban, a világban. És végül ők helyezzék ezt művészeti kontextusba, a saját eszközeikkel.  

Persze ez a mai, frontális és szinte kizárólag tárgyi tudást igénylő iskolai rendszerben nem egyszerű feladat, maguk a gyerekek is megrettenek elsőre egy ilyen feladattól, atomjaikra hullanak az első percben. Aztán mégis. Valahogy összeáll és elkezd élni. Megszületik egy előadás, ami már színtisztán az övéké. Teljes hittel vallom, hogy MINDENKI képes az alkotásra, a kérdés csak az, hogy hány pszichés falat és félelmet kell lebontani azért, hogy szabadon szárnyaljon a képzeletük.

A helyszínspecifikus előadás előkészítése azért megfelelő eszköz erre, mert ad egy keretet, amit szabadon meg lehet tölteni. Már eleve a helyszínkeresés megkíván egyfajta nyitottságot, figyelmet és fantáziaerőt. Hogyan látok bele egy lepusztult templombelsőbe egy meseoperát? Hogyan tudom a város hátrányait az előnyére fordítani? Milyen szemmel járom az utakat a hétköznapokon? Majd az, hogy mitől válik az előadásom helyszínspecifikussá - saját forgatókönyvet találok ki a hely szellemétől megidézve, létező drámát koreografálok a helyszín köré, a hely adottságait használom díszletnek, látványnak, kiállítási tárgyam témájának, helytörténeti adatokból gyúrok operát -, ez már mind a diákok szellemi szabadságán múlik.  

A fő cél tehát diákok és felnőttek, profik és amatőrök inspirálása helyszínspecifikus, önálló, kreatív művészi alkotások létrehozására. Ehhez persze kellenek kitartó és kreatív tanárok, művészek, segítők, akik hátulról terelgetik a népet, megadják a szükséges technikai tudást, bátorítják a kisebbeket. Projektem egyik célja, hogy ILYEN KOLLÉGÁKAT FELKUTASSAK az országban és megosszam velük eddigi tapasztalatainkat ez ügyben. Azok a megfelelő emberek erre, akik az én módszeremet a saját személyiségükre és iskolai közegükre tudják formálni. Csak ekkor válhat őszintén az övéké a játék.

Íme egy példa a saját bohóckodásomból:
A Trefort gimnázium 70 fős kórusával egy Torockón vásárolt könyvben talált farsangi szokást elevenítettünk meg zenés színházi eszközökkel (Torockói Farsang címmel). Az egyszerű forgatókönyvet a diákokkal közösen dolgoztuk fel: létező dalokat írtunk át, a vagány fiúcsapat betyár rap-et írt (gondosan utánanéztek az összes létező bakonyi betyárnak), a csinos kiscsajok - vénasszonyok szerepében - vérlázítóan humoros csujjogató szövegeket gyártottak, kis csapatokban koreográfiákat találtak ki az egyes részekhez, ritmusimprovizációt gyártottak rövid elemekből, és zenekar alakult a hangszeresekből. A lényeg: az övéké volt. Nem megmondták nekik, hogy mit csináljanak, hanem ők csinálták. Az átlag magyar gyerekkarok arckifejezéséhez képest ezek a gyerekek sugároztak éneklés közben (fotók), pedig belátom, kamaszosan sete-sután közlekednek még a színpadon, és néha hamisan is énekelnek. De ne feledjük: a zene mindenkié. Csinálni kell. Most az a tervünk, hogy elvisszük az előadást Torockóra. Drukkoljatok.

A Torockói farsang című előadás a Très Fort-os diákok előadásában

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése